Ma két éve, hogy az intenzív osztályon a fiam, Balázs megkérdezte, hogy megharagszom–e rá, ha Ő azt választja, hogy megy, mert már nem nagyon bírja a fájdalmakat, amik akkorra már elviselhetetlenek voltak. Fájt a hasa már három hónapja. 

Valahogy az univerzum úgy intézte, hogy csak ketten voltunk, Apa és a tesó kint várakoztak.

Uhh… Mit mond erre egy Édesanya? Persze megkérdeztem, hogy ugye ez most nem komoly? Ám valahol mélyen a hetedik érzékem jelzett… Valamit ott érzékeltünk. Csendben beszélgettünk tovább. Mindketten éreztük, hogy sokáig nem bírja már. Igyekeztem nyugalmat és jelenlétet adni neki, hanganyag szólt mellette folyamatosan.

Mi volt ott bennem legbelül? Őszintén? Tehetetlenség, düh és kétségbeesés – ahogy minden szülőben, aki a gyermekét szenvedni látja.

Ott, akkor még nem tudtam mi következik, 50 nap, és 13 hasi műtét. Mindegyiknél ott ültem az intenzív előtti lépcsőn. Tartottam a teret Neki, éjszaka is. Küzdött. Nem volt egy feladós típus. 

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Rossz a sorrend – nekem kellett volna korábban mennem, és neki élnie, hiszen fiatal gyerek.

Megígértette velem, hogy élem az életem, tanítok, kurzusokat tartok. Hogy nem halasztom el miatta a Being you – Önmagadként létezés facilitátori engedélyem kiváltását, amit mindketten terveztünk kiváltani még 2016–ban, Párizsban, egy kurzus után.

Megígértem.

Ő augusztusban meghalt. Októberben elindultak az Önmagadként Létezés kurzusok. Sokan kérdezték akkor is, azóta is, hogy hogy bírom. Hogy lehet ezt feldolgozni?

Másképp létezni, éberen, tudatosan. Megélni a jelen pillanatot, és megünnepelni minden egyes napot. Ez munka. Napi munka. Éberség és tudatosság!

Nálunk minden nap ünnepnap.

Hát így lehet…

Ő van, létezik, csak épp fizikai teste nincs jelenleg.

Hiányzik… a mosolya, az ölelése, a hangja, a mozdulatai…

Minden nap kérem és fogadom a könnyedséget.

Tudok aludni, nevetni, és minden nap hálás vagyok az együtt töltött évekért.

Elismerem…

teremtoero.eu

Vonyigásné Kovács Emese