Életünkben az a „normális” ha a szülő megy el előbb, és a gyerek áll a ravatalozóban. Ám van, hogy ez a sorrend felborul, és a szülő áll a gyermekénél. Ez az a helyzet, ami minden Édesanya rémálma. Jaj, csak nehogy az én gyerekem! Ah, velünk ez úgysem történhet meg, nem történik meg… Ám mégis sok anya átéli, megéli. Nem kívánom senkinek…

Magával az elmúlással tizennégy éves koromban találkoztam testközelből, amikor a szeretett Nagymama, akivel rengeteg időt töltöttem, (Ő nevelt, Anyukám dolgozott) egyik pillanatról a másikra elment. Konkrétan kovászos uborkát raktunk üvegekbe a kertben. Elfáradt, mondta, hogy bemegy kicsit ledőlni. Én is mentem vele. Mire a feje a párnára ért, egy hangos horkantás kíséretében lépett. Én voltam ott gyerekként. Anyukám és a Papa sokkot kaptak. A telefonálás és intézkedés rám maradt.

Édesanyám tizennégy éve távozott. Egyik reggel nem ébredt föl. Akkorra én már tanultam sok-sok mindent, és részt vettem az útjában, segítettem őt energetikailag.

A kisebbik fiam kettő évvel ezelőtt adta föl a küzdelmet, amit akkor már ötven napja folytatott az intenzív osztályon, túl tizenhárom hasi műtéten. Gyászfeldolgozás? Olyan nincs. Elengedés? Önsajnálat? – Naná. Csak mondja már meg valaki a hogyant…

Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, és, hogy ne hiányozna. Most épp nagyon fáj a nyakam, és Ő mindig kiroppantotta. A hangja itt van a fülemben, látom a mosolyát, még mindig várom, hogy azzal a huncut mosollyal a szája szegletében, hanyag, laza mozdulattal lejöjjön a lépcsőn. Azt mondják idővel jobb lesz, könnyebb… 

Én mást választottam. Könnyedséget, másképp létezést. Ott, akkor éjjel a kórházban, amikor fölhívtak, hogy megállt a szíve. Hajnali egy óra negyvenhárom perc volt. Fél órával később már ott voltam az ágyánál Vele. Energetikailag kapcsolódtunk. A sok-sok éven át tanultak gyakorlati alkalmazása következett. Mély nyugalom és béke járta át a testemet, lényemet. Mintha megcirógatta volna az arcomat.

A világban a halál egy tabu téma, nem szívesen beszélünk róla, és nem is nagyon tudunk mit kezdeni azzal a baráttal, rokonnal, ismerőssel, akinek meghal valakije. Ezért inkább nem is beszélünk vele, mert nem tudjuk mit is mondjunk. Homokba dugjuk a fejünket. Lehet ezt másképp is. Van más, máshogy, és egyszer ezzel mindenki találkozik, hiszen mindenki eltávozik.

Minden, ami volt, az van is, lesz is, igaz másképp, mint azt gondoljuk. Mindannyiunk életében van két kapu, az egyik a születés kapuja, a másik a halálé. Kire, mire várunk?

Mi lenne, ha nem várakoznál tovább, mi más is lenne lehetséges számodra, túl a jelenlegi valóságodon? Nincs kinn senki. TE vagy. TE vagy a főnök, az életed teremtésének a forrása, és épp most élsz. Az eltávozottak nem azt várják, hogy szarul érezd magad, hanem azt, hogy játszd tovább, és élvezd az Élet nevű játékot.

Csak az itt és most van, a megélt pillanatok, és minden nap ünnepnap. A testben levés ünneplése, megélése. Most! MOST!!!

Hálás vagyok, hogy engem választott Anyukájának, a földön eltöltött minden pillanatért, a kiszolgáltatott, fájdalmas, kilátástalannak tűnőért is. Élem, hogy lehet másképp, lehet úgy, hogy nem csinálsz magadnak betegséget, depressziót.

Megváltoztam. Más a prioritás, más a fontos. Másképp érzékelek, éberebb és tudatosabb vagyok.

Többet olvashatsz itt: http://azember.hu/vonyigasne-kovacs-emese?fbclid=IwAR0iwn1y1UjJi_09cZheJdbJTWLm9XS9V_zPgLoAVhhnvjD3rh2hdHsxvJE

Választod, itt és most, hogy az a fenomenális, felfoghatatlan csodás lény legyél, aki valójában vagy?

V. Kovács Emese